A gimi utolsó évében a dupla tesiórák voltak a hét csúcspontjai. A nap végén az érettségi lázában égő osztály nagy része imádte ezeket. Persze ez leginkább a tanárunk miatt volt, mert a néhány kötelező dolgon kívül rengeteg élvezetes, kreatív csapatjátékot talált ki. A pár közös gyakorlat után a fiúk és a lányok külön csapatokban játszották ezeket. Az osztályban lévő tizenhat fiúból 12-14 rendszeresen részt vett ezekben.

  Volt pár labdás játék, persze nem a hagyományos foci vagy kézilabda, inkább kicsit egy küzdősport és a foci keverékei voltak ezek. Az egyik kedvencem pl. a labdarablás, amikor nyolcan-tizen körben állva egymás derekát átkarolva kellett, hogy a körön belül lévő labdát eltereljük a tornateremben kijelölt vonalig, a többi fiú pedig kívülről kellett, hogy kezet nem használva, némi lökdösődés segítségével is akár, valahol bele tudjon érni a körben járatott labdába. Ha sikerült beleérni vagy elszakítani a kört, mielőtt elértek volna a vonalig, akkor a csapat veszített.

 A néhány labda nélküli játék már inkább a küzdelemről és a csapatmunkáról szólt. Két kedvencem is volt ezek között. Az egyiket vadászatnak neveztük el. Ebben a létszámtól függően 6-7 fős csapatokban, láncot alkotva egymás kezét megfogva vadásztunk a teremben egymásra. A cél az volt, hogy a másik láncot teljesen bekerítsük és a két szélső ember meg tudja fogni egymás kezét úgy, hogy a másik lánc minden tagja belül van, vagy elszakítsuk a másik láncot. Persze ez a legtöbbször kaotikus lökdösődéssé alakult és a két-két szélső ember próbálta a szabad kezével megakadályozni a másik szélsőt, hogy elérjék egymást, de azért párszor összejött a kör.A legtöbbször persze a lánc szétszakadt és egymásra kupacba dőlve lett vége a játéknak úgy, hogy senki nem tudta megmondani, melyik lánc szakadt el előbb.
 A másik, talán legintenzívebb játék az Utolsó ember nevet kapta. A magasugrók hatalmas, kb. 5 x 5 méteres 50 centi vastag gyakorlószőnyegén zajlott. Ez volt a legegyszerűbb, de a legintenzívebb és talán ezt szerettük a legjobban. A lényeg az volt, hogy mindannyian felálltunk a szőnyeg szélére körben, egymásnak háttal kifelé fordulva, majd vezényszóra a feladat az volt, hogy mindenkit lelökjünk róla. A játék nevéhez híven a nyertes az utolsó ember volt, aki a szőnyegen maradt. Az első fél percben persze rengetegen voltunk még egy nagyon kis területen és sok leeső volt, aztán ahogy fogyatkoztak a mindenki mindenki ellen harcban a fent lévők, egyre nehezebben és nagyobb küzdelem árán esett le valaki.

Az utolsó 3-4 ember jellemzően már nehezen tudott lelökni valakit, mert a kis csoport tagjai általában a szőnyegen ide-oda gurulva, egymásba gabalyodva próbálták letolni egymást.

 A legtöbbször két srác egymást lerántva, együtt esett le, vagy egy szemfüles harmadik tolta le az éppen egymásba gabalyodó másik kettőt és kapcsolódott be egy másik birkózásba. Kb. 10-12-en kezdtük el mindig a harcot. Eleinte még mindenki próbált állva maradni és mindig a szőnyeg közepe felé mozogni. Ilyenkor még az első 5-6 ember fél percen belül leesett de az utolsó 4-5 srác küzdelme, amint a szőnyeg közepe tájékán ledöntötték egymást, heves, hosszan tartó bírkózássá alakult. Néha mindenki egyetlen 5-6 fős kupacban egymásba gabalyodva birkózott, néha külön 2-3 fős kis csoportban gyűrtük egymást, amíg csak egyvalaki maradt fent és beszállhatott a másik kis csapat küzdelmébe. 

 A legtovább akkor tartott a harc, ha egy nagy csoport alakult ki valahol középen, mert onnan nehéz volt bárkit kiszakítani. Vagy ha valaki kiszabadult és fel tudott állni, akkor megpróbált mást is elrángatni, hogy egy lendülettel lelökje a szőnyegről. A 2-3 fős birkózások hamarabb véget értek vagy úgy, hogy egymást kulcsolva együtt gurultak le a szőnyegről vagy az egyikük kicsit kiszabadulva a másik kettő fogásából valahogy le tudta tolni őket. 

Heves és fárasztó volt, de azért vigyáztunk egymásra. Egy-két póló néha elszakadt, ahogy egymást téptük, de ennél nagyobb sérülés soha nem történt. Az első menet után általában még egyre, esetleg ha nagyon gyorsan véget ért, kettőre is volt idő, de az utolsóban már mindenki hullafáradtan és kimerülten küzdött. Amíg az ember nem próbálja, nem is gondolná, hogy milyen fárasztó, intenzív és folyamatos izommunka birkózni, főleg úgy, hogy egy pillanatnyi szünet sincs. Egy-két perc után már izzadtan kapkodtuk a levegőt.

 Életem első olyan élménye, amikor egy srácra nem úgy gondoltam, mint egy haverra, barátra, ellenfélre vagy csapattársa, hanem mint egy olyan testre, akihez jól esett hozzáérni, egy ilyen játék után volt. A játék alatt éreztem meg azt, hogy most valami olyasmi történik, ami eddig nem, vagy legalábbis soha nem ilyen erősen. Abban biztos voltam, hogy az időnkénti kis jó érzés egy-egy érintkezés vagy birkózás közben másnál is előfordult, de aztán ahogy jött, el is múlt. De ez most más volt. Most először tudatosult bennem, hogy amit érzek, az nem olyan, mint eddig bármikor. 

A játékkal kezdődött.

FOLYTATÁS  - 2. rész